X
Bezárás
Olvasási beállítások
2025.08.04
Együttlátva Többet Látunk!
Örömmel számolunk be az Együttlátók Alapítvány nyári lélek- és közösségépítő táborának második napjáról. Ezen a napon Balassagyarmatra kirándultunk. A kirándulás megvalósítását nagy mértékben segítette a Bárnai polgármester úr, Oravecz Roland, akinek köszönhetően két mikrobusz biztosította közlekedésünket oda és vissza is. Nagy örömünkre velünk tartott Csákiné Szabó Anita is, aki többek között a helybeli gyermekek hitoktatója.
Talán köztudott, 2025 januárjában emlékeztünk meg Hummel Kornél atya, a vakok vértanúság hírében elhunyt papjának 80. halálévfordulójáról. Hummel Kornél atya élete utolsó éveiben Zuglóban tevékenykedett, a vakok papja volt, és Budapest ostroma idején beköltözött a Vakok Állami Intézete falai közé, hogy még hatékonyabban pártfogolja a rábízottakat. 1945. január 17-én egy orosz katona szíven lőtte, miközben egy látássérült lányt megvédett a katona erőszakoskodásától.
Hummel Kornél atya első szolgálati helye Balassagyarmaton volt. Így a balassagyarmati egésznapos kirándulásunk egyik fő célja az volt, hogy megismerjük és felidézzük Kornél atya emlékét, és "lába nyomába" lépve tiszteletünket és hálánkat fejezzük ki érte. Aznap a Szentháromság-templomban vettünk részt szentmisén, mely sokunk számára megindítóan szép volt. A szentmisén látássérült testvérek szolgáltak felolvasással és zenei szolgálattal. Ezen a helyen is elimádkoztuk a Hummel Kornél atya boldoggá avatásáért megfogalmazott imádságot.
Déltájban az ebédünket a közeli Svejk Vendéglőben költöttük el.
Délután meglátogattuk a Palóc Múzeumot, ahol fantasztikus tárlatvezetésnek lehettünk részesei. Többet kaptunk, mint amennyit remélni mertünk. Igazi "együttlátós" tárlatvezetésben részesültünk.
A Palóc Múzeum gyűjteménye felöleli Nógrád vármegye teljes paraszti kultúráját (a szlovák és német nemzetiségekkel együtt). A múzeum az egyesületi alapítású múzeumok közé sorolható. Mi a "Bölcsőtől a sírig" című állandó kiállításról kaptunk átfogó képet, mely a mógrád megyei paraszti ünnepek és hétköznapok világát mutatta be. Tárlatvezetőnk energikusan és szemléletesen, sok személyes példával fűszerezve mesélt a látnivalókról. Számos használati tárgyat, ruhanemüt és lábbelit is kézbe adott, melyekről részletes szóbeli leírást is kaptunk. Nagyon élveztük a program minden percét.
Hab volt a tortán, hogy mindezek után felmehettünk a felső szintre is, noha a záróra már vészesen közeledett, és egy kedves tárlatvezető hölgynek köszönhetően megismerhettük a "Krisztus-kiállítás"-t, mely 16 színes és nagyon érdekes festményből állt. Olyan gyakorlatiasan, szemléletesen és figyelmet megkapóan magyarázott, hogy látó és nem látó résztvevők egyaránt csodálkozással hallgattuk. Kiknek ajánlják ezt az időszaki kiállítást?
"Azoknak, akik hisznek.
Azoknak, akik nem hisznek.
Azoknak, akik szeretnek.
Azoknak, akik gyűlölnek.
Mindenkinek, aki szeretetre vágyik.
Jézus Krisztus születésének és feltámadásának misztériuma. Tizenhat festmény, tizenhat látomás a balassagyarmati Palóc Múzeumban."
Hálás szívvel gondolunk vissza a Palóc Múzeum munkatársaira, és ezúton is köszönjük a nagyszerű programot.
Végül a fagylaltozás sem maradt el. Este volt már, mire a szálláshelyünkre visszaérkeztünk.
"HUMMEL KORNÉL
fővárosi hitoktató (1907-1945)
Hummel Kornél atyát első diszpozíciója Balassagyarmatra szólította másodkáplánnak.
"Amikor a felszentelteket főpásztoruk útjukra engedte, az esztergomi bazilika főoltárától ezzel a komoly intelemmel bocsátotta el: „Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Lk 10,3). Ezek a szavak szintén mélyen beléje vésődtek, s kíváncsian várta, mennyi lesz Balassagyarmaton a farkas, és mennyi a bárány? Az utóbbiak voltak nagy többségben, hiszen a derék palóc nép jó és hívő katolikus nyáj volt."
Kornél atya az elöljáróira sem panaszkodhatott. Az első a város szülöttje, a kedélyes hangulatú Jeszenszky Kálmán volt. Mintegy másfél évig káplánkodott nála, mivel 1931-ben Jeszenszky Kálmánt kinevezték esztergomi kanonoknak.
Ezután átmenetileg a buzgó és jó hírű helyi hittanár, Blázsik Károly lett a főnöke, majd még ugyanezen esztendőben Kray Pál, aki életkorban közelebb állt Kornél atyához, így könnyebben megértették egymást.
Amikor a következő év nyarán Kornél atya budaörsi káplántársát meglátogatta, örömmel újságolta neki: „Örülök, hogy első állomáshelyem Balassagyarmat, mert ilyen kiváló plébános mellett, mint Kray, sokat tanulhatok.”
Balassagyarmaton Major István volt az első káplántársa. Nem sok időt töltöttek együtt, mivel Major már a következő évben (1930) a budapesti Ferencvárosban kapott hasonló beosztást. Amíg azonban együtt lehettek, a legbarátságosabb kapcsolat fűzte hozzá, hiszen nagyrészt neki köszönhette, hogy mint újmisés beletalálhatott a lelkipásztorkodás ágas-bogas munkakörébe. Nagyon jól megvolt második káplántársával, a dinamikusabb és sok tekintetben saját útját járó Perlaky Lajossal is.
Perlaky Lajos emlékei szerint Hummel Kornél Jeszenszky prelátus-plébános irányában is a legnagyobb tiszteletet tanúsította. Ugyanakkor, ha úgy érezte, hogy szólnia kell, bátran szólt is. Egy alkalommal "Jeszenszky megkérte, hogy rendezze könyvtárát. Munka közben ráijedt, hogy a könyvespolcokon sok az indexen levő mü. Nem hagyta szó nélkül, hanem kertelés nélkül megkérdezte, miért tart a könyvtárban annyi indexre tett könyvet, mikor azokhoz avatatlanok is hozzáférhetnek?"
Perlaky később így írt Hummel Kornélról: „Úgy tudom, hogy német származású volt, s egész gondolkozását, egyéniségét német alaposság, rendszeretet és fegyelem jellemezte. Kápláni munkáját nagy kötelességtudással végezte. Barátkozó hajlandóságú embernek ismertem, anélkül, hogy saját érzelmi életét és belső problémáit másoknak feltárta volna. Különösen a diákokkal foglalkozott szívesen. Amikor kilépett az iskola kapuján, csupa gyerek várta és kísérte haza. Délutánonként diákokkal volt tele a szobája. Értett a kicsinyekkel a kicsinyek nyelvén, diákokkal a diákok nyelvén beszélni. Szerette, ha a fiúk sportoltak, maga is naponként súlyzógyakorlatokat végzett. Velem megkülönböztetett figyelmességgel bánt. Ha gyengélkedtem, készséggel helyettesített, sőt, rábeszélt, hogy kíméljem magamat. Soha nem hallottam, hogy paptársait szeretetlenül bírálta volna. Talentuma nem volt rendkívüli, de jóakarata, buzgalma, ekleziasztikus gondolkodása pótolta ingeniuma középszerűségét.”
Temperamentumát bizonyos lobbanékonyság jellemezte. Olyan embernek mutatkozott, aki az igazság védelmében képes „usque ad effusio-nem sangvinis”, a vérontásig kitartani. Mindezekhez hozzáfűzi még:
„Pontos naplót vezetett, melybe feljegyezte a nap eseményeit, csakúgy mint lelki életének mozzanatait. Így tartotta állandó ellenőrzés alatt önmagát.”
Bátran állíthatjuk Hummel Kornél atyáról, hogy ami kötelességteljesítését illeti, mindig résen volt és fáradhatatlanul dolgozott, és sohasem kereste a csillogtató szereplést, hanem a mindennapos, szürke munkában törekedett a tökéletességre. Nem lehetett olyan egyszerű lelkipásztori feladat, amitől húzódozott volna. Világosan tanúskodnak erről a balassagyarmati kimutatás következő számadatai: 1931 szeptemberétől a következő év augusztus 31-ig, vagyis eltávozásáig 174 keresztelést, 48 esketést és 109 temetést végzett.
Ez volt az úgynevezett sablonosabb munka, amihez járult még a beteglátogatás, a végső szentségek kiszolgáltatása, sokszor az órákra kinyúló napi gyóntatás, a vasár- és ünnepnapi szentbeszédekre való készület és azok elmondása. Az utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a szószék volt számára a legterhesebb helytállás. Valami leküzdhetetlen lámpaláz vett rajta erőt, valahányszor fel kellett lépnie. S ennek ellenére sem keresett kibúvót, mert úgy érezte, hogy minden lelkipásztornak, tehát neki is egyik legfőbb kötelessége, hogy az Úr igéjét hirdesse. Szorgalmasan készült prédikációira s azokat vagy teljességgel, vagy pedig bő vázlatban kidolgozta magának.
A szentleckei és evangéliumi perikópákban bőségesen talált neki tetsző gondolatokat, melyekből kiindulhatott, hogy azután az értelmi világot kigyújtsa, a szíveket pedig megindítsa. Szerette ezeket, de még inkább vonzotta az Eucharisztia kimeríthetetlen témaköre, mert saját lelkét is átitatta az Oltáriszentség mélységes tisztelete, szeretete és imádata. Egyik alkalommal kifejtette a jó balassagyarmatiaknak, hogy az emberiség mit nem tesz meg a földi kenyér megszerzéséért. Ezzel szemben vajmi keveset törődik, hogy meglegyen lelki kenyere. Sajnos, a pogányság idejében az emberek tekintélyes része azt sem tudta, hogy lelkes teremtmény. Még Arisztotelész, a görög világ legkiválóbb gondolkodója is azt hitte, hogy csupán a művelt helléneknek van lelkük. Napjainkban már a kis elemista is tudja, hogy minden ember testből és lélekből áll. Ezt a lelket táplálja Jézus az Eucharisztiával és gazdagítja kegyelmeivel.
Az akkori egyházközség világi elnöke, Vásárhelyi Miklós városi tanácsos úgy látta, hogy kimondottan szónoki sikerei nem voltak, s miként írja, zeneiek sem. Tehát a szentmise énekes részeiben sem remekelt, de bensőségesen és összeszedetten borult le az Úristen színe előtt. Ez volt az ő igazi értékmérője, s többet ért, mintha retorikája sodort s hangja muzikálisan töltötte volna be a templomot.
Hummel Kornél egyéniségével ragadta a lelkeket Isten felé. Egyszerű, szerény, szolid, engedelmes, alázatos egyéniség volt és tiszta lelkű pap. Nem volt élenjáró, nagy perspektívájú, kezdeményező erő. Perlaky mellett nem is lehetett. Erre alkalma sem volt, hiszen Perlaky kirobbanó, tüneményes, különleges jelenség volt. Kornél ezt természetesnek vette, s féltékenységet, az élenhaladás vágyát vagy az elégedetlenség legkisebb jelét sem lehetett felfedezni nála. Mindenben a türelem, a békeszeretet, szívjóság és tisztalelkűség voltak fő erényvonásai. Ezek tették Külső megjelenésében is olyan kellemes és rokonszenves jelenséggé. Ujabb bizonyíték, mennyire nem pályázott külső babérokra, s kijelölt munkakörében teljesen kielégítette, ha Isten kedvében járhat el és a lelkek üdvösségében.
Beállítottságánál fogva a fiatalság körében érezte magát a legotthonosabban. Már a kezdet kezdetén beosztották az ifjúsági egyesületek, körök és gárdák vezetésére, s ez a teher még bővült, amikor Major Pestre került. Neki kellett átvennie a Legényegylet irányítását is. Akadt tehát terepe, ahol agyondolgozhatta magát. És szívesen tette! Szilveszteri stílusban mondva, szinte pendlizett az egyik helyről a másikra, hogy adjon és minél többet adjon. Munkateljesítményéről az egyik szemtanú írja, hogy például az iparos Legényegyletben számos színdarabot, kultúrdélutánt, majálist, szavalóestet szervezett. Sőt, tánckurzust is rendezett kizárólag iparos legények és leányok táborából. A fiúk igen szerették.
Vásárhelyinek szintén az volt a benyomása, hogy az ifjúság szeretetében nem ismert határt. Ez szinte páratlan volt a maga nemében.
Amennyire erényének minősítette, ugyanannyira hibájának is, mert kisebb és nagyobb tanítványaiban határtalanul megbízott. Szobájának ajtaja akkor is nyitva állt előttük, ha ő másutt volt elfoglalva. Semmit sem zárt, s kilószámra hevertek ott a cukorkák és egyéb édességek rendelkezésükre. Szabadon vehetett belőlük, ki mennyit akart, s bizony nem voltak mindig mértéktartók. Sőt, megesett, hogy kezdtek eltünedezni a mosdószappanok, zsebkendők, törölközők, s egyéb közhasználati tárgyak, nem is szólva pénzről és könyvekről. Erre a visszaélésre Vásárhelyi figyelmeztette, mondván, túlzott bizalmával mind pedagógiailag, mind pedig erkölcsileg hibát követ el. Akaratlanul is módot nyújt az apróbb-nagyobb lopkodásra. Eleinte nem akarta elhinni, hogy „srácai” visszaélnek jóságával, s bántotta, mikor erre maga is rájött, de szíve telve volt megbocsátó szeretettel. S ha utána jobban is ügyelt a ragadós kezekre, szeretetáradásában továbbra sem tudott megváltozni. Lehet, hogy ez félszegség volt nála, de mint felpanaszolója írja: „Fedje ezt a feledés fátyola.”
Az ő igazolására le kell szegeznünk, hogy az ilyesmi másokkal is megtörtént, s mégis oltárainkon tisztelhetjük őket. Hummelnél is ez olyan habituális adottság volt, mely végigkísérte minden lépésében. A szeretet gyakorlásában inkább hibázott „per excessum”, mint „per defectum”, ezért többen dicsérték, mint gáncsolták. Egyéb gyarlóságot nemigen bogozhattak ki róla, de már jót annál többet. Szerény és örökké mosolygós tekintete az úgynevezett reverenda után szaladok körében csalétek volt egyik- másik nőszemély számára. Akadt olyan is, aki úgy szerette volna hálójába keríteni, hogy eladófélben levő leánya részére amolyan testvérfélének törekedett belopni. Szerencse, hogy leánya okosabb volt a mamánál, s a fiatal káplán még óvatosabb mindkettőnél. Nem dőlt be az anyáskodó kísértésnek, mert papi tisztasága eleve tiltakozott minden ilyen „testvériességi” csábítás ellen.
A pályakezdet próbáját becsületesen kiállta Balassagyarmaton, s háromévi káplánkodás után úgy távozott innen, hogy a hívek könnyei kísérték, amikor 1932 nyarán Budapestre került a zuglói plébániára.
Most ocsúdtak fel igazában, hogy kit vesztettek el a jó és szolgálatkész „káplánkában”. Megérezték benne, hogy egy volt azok közül, aki maradéktalanul teljesítette az írás szavát: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek” (1Kor 9,22). A járható utat kitanulta, és Zuglóban még magabiztosabban haladt rajta.
"1943 nyarán meglátogatta régi helyét, Balassagyarmatot. Nagy örömét lelte hívei ragaszkodásában, csak prédikálnia ne kellett volna. Ehhez azonban kötötték magukat. Nem térhetett ki s mint Cseréknek (budapesti baráti család, akiknél 1939 óta a Szabó József utca 14.b-ben lakott) jelezte: „Holnap (július 11-én) prédikálnom kell, s ez nagyon nyom. Emiatt nem írok, s nem járok sehová. Nehéz legyőzni félelmemet.”
Az egyházi jelentés így emlékszik meg róla:
"Hummel Kornél életének harmincnyolcadik, áldozópapságának tizenhatodik évében az angyali erény védelmének áldozataként fejezte be buzgó papi életét.”
Az esztergomi főegyházmegyei hivatalos paphalotti bejegyzés így szól: „Az életét kioltó golyó mellkasába fúródott, és szívét rombolta szét. Beteljesedett, ami után már fiatalkora óta vágyódott: 1945. január 17-én elnyerte a vértanúságot, s utolsó szavaként ezzel köszönte meg: „Deo gratias!”"
Stasney Ilona hitoktatónő így emlékezett rá:
„Úgy emlékszem rá, mint igazi papra, aki életével bizonyította, amit szavaival hirdetett. Telve volt szeretettel, buzgósággal! Hivatását megtalálta, betöltötte és megszentelte.”
HUMMEL KORNÉL ÉLETRAJZA
Meszlényi Antal: Magyar szentek és szent életű magyarok című könyve alapján
SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL
2007. JÚLIUS 12.
Kiadja az Új Ember Szerkesztőség és Kiadóhivatal a Hummel Kornél Látássérülteket Támogató Alapítvány megbízásából
